Rendszeresen és nagy izgalommal nézem a kézilabdameccseket, de gyakran inkább lehalkítanám a hangot. Ne is halljam a riportert, aki éppen arról beszél, hogy a védőjátékos „takarít”, „leüt”, a gyengébb csapatot „kivégzi”, „megsemmisíti” ellenfele. Holott éppen az történik, hogy szabálytalanul megállít, durván, esetleg kiállítást érően közbelép valaki. A nagyarányú vezetésre, sem kellene gyilkos szinonimát használni, őszintén szólva, elegem van az agresszív háborúskodás szókészletéből. Ami többnyire nem is helyénvaló, hiszen a sportpályán tisztelik egymást az ellenfelek, jó érzés látni, hogy egy-egy szabálytalanságot követően, vagy mérkőzés után lepacsiznak, gyakran ismerősként üdvözlik egymást a játékosok. Lehet, hogy korábban egy csapatban játszottak, vagy egyszerűen csak jelzik a másik felé a tiszteletet, miután véget ért a küzdelem. Az sem ritka, hogy a győztes vigasztalja a vesztest, számomra ez a legszebb, szívesen nézem az arcokat, biztató öleléseket, miután lefújták a mérkőzést.

Az ünneplés, a győzelem megosztása egymással, a szurkolókkal, éppúgy a sport része, mint a vetélytárs, az ellenfél megbecsülése. Legyen szó egyéni- vagy csapatsportról, a győzelem akkor a legértékesebb, ha értékelem a versengő felet. Minél nagyobb erőfeszítést követel a kihívás, minél jobb az ellenfél, annál értékesebb a siker. Ellenkező esetben marad a becsmérlés, az eltaposás, a megsemmisítés.